Egy ideje nem használom az iwiw-et, nem igen hallottam róluk.
. Tudtam, hogy Laura tesója Dorcika csontvelő donor volt, katicáknak Egy
ideje nem tudtam semmit Róluk, nemigen használtam az iwiw-et mostanában, ott nevezte
a sejteket amelyeket adott a kishúgának, és tudtam, hogy az óvodából ahová
járt, elvitték Őket egy idősotthonba, ahol minden kisgyerek kívánhatott
valamit,a gyerekek édességet, ajándékot szerettek volna, Dorcika azt kérte,
hogy Laura gyógyuljon meg, neki nem volt más kívánsága. Mindenki sírt a
teremben. Laura, édesanyjával hosszas kupakgyűjtés, majd mindenféle
árverés, és egyéb gyűjtés után Kijevbe utazott, ahol a kislány
őssejtbeültetésen esett át. Jól reagált, megindult az újabb gyűjtés a következőre.
Jött a harc a leukémiával, amikor nem kevés ideig kórházban voltak mindketten,
de úgy tűnt jó úton halad a kezelés, Laura gyógyul. Itt vesztettem el a
fonalat!
A minap éjszaka megnyitottam az iwiw oldalát, és vissza néztem az üzenőfalon
lévő dolgokat. Megdöbbentem, lemerevedtem, és rádöbbentem mennyire szerencsés
vagyok hogy én Dóri édesanyja vagyok!
A hír tömör volt, Rita írt: nov. 7.-én egy beteg gyermekeket segítő
alapítványnál áll munkába, mivel Laura okt. 13.-án az angyalkákhoz költözött.
Nem tudom mi történt, de nagyon szomorúvá tett. Annyi, de annyi kitartás volt
az édesanyában, újra és újra felvette a harcot, küzdött fáradhatatlanul, én is
őszintén csodáltam, még így is, hogy én is belerokkantam szinte a saját
harcunkba. És ekkor jött a megvilágosodás: Miért voltam életem során
annyiszor elégedetlen, miért nem tudtam hosszú ideig elfogadni amit a sors
nekem szánt, és mennyire ,de mennyire nem szeretnék Rita bőrében lenni!
Belehalnék ha Dórival történne valami, nekem nem sérült, nem fogyatékos, nekem
Ő ma már a kerek egész! Ilyen és kész, a miénk, bármilyen is. Sajnos a
fokozatokat az ember nem tudja megélni, míg nincs benne, pedig sokkal
könnyebben fogadnánk el egymás hiányosságait, ha tapasztalatok birtokában
lennénk. Ma már egy ideje, kb 2 éve nem rágodok rajta milyen is lenne, ha
egészséges lehetne, átéltünk sok mindent, majd bele haltam, sokszor éreztem,
hogy most vesztettem el az egészből valamit, egyszerűen meghalt bennem a lelkem
egy-egy bizonyos része. Most már tudom, ennek ha így kellett történnie, akkor
ezt így kell elfogadni, na de ezt sem lehet parancsszóra. Felnőttem már hozzá,
és amióta sikerült azóta újra kerek a világ. De a poklot melyet depressziónak
hívnak nem kívánom senkinek, amit viszont igen az a a tapasztalat mellyel
rendelkeznie kellene mindenkinek,úgy kódolva születéskor, ahhoz hogy megértse
mennyi mindenre tanít meg egy gyermek, aki külön világgal rendelkezik, nem
szánni való, hanem szeretni, bölcsességet, szeretetet, különleges világot
teremt abban aki vele él, aki fogékony a világára. Hiszem hogy többek vagyunk
általa, olyan dolgokat tár fel az emberben, amelyről nem is hiszi, hogy jelen
van az elméjében. Muszáj volt Veletek megosztanom ezt az esetet, és kérlek
Benneteket, soha ne menjetek el a hasonló sorstársak mellett, egy-egy szó, egy
-egy kupak, egy mosoly, életeket menthet, a szeretet mozgatja meg a lelket,
akkor a saját életed is szebbé teszed. És végezetül még mindig nem tudom
elégszer leírni, mennyire sokat köszönhetek sokatoknak, soha – soha nem
felejtek! Puszi Mindenkinek! Tüneményes Dórám és jó magam.