Nagy remények küszöbén áll a kicsi lány!

2009 február 15. | Szerző: Gombainé Marika |

 Sziasztok!

Megint eltelt 2 hét, mióta találkoztunk képzeletünk virtuális mezején!

Most minden nehézségünk, anyagi vesződségünk ellenére végre jól vagyunk!
Kikandikál a napocska és még gyenge fényét felénk is sugározza! Dórikánk jól
van, Tanítónéni szerint fejlődik, bár nem abban az ütemben, ahogy várható lett
volna, és nem igazán azon a területen látok változást ahol reméltem, de azért
kisebb mértékű haladást mindenképp tapasztalok. Annyi minden történt, és
történni fog velünk a közeljövőben hogy azt se tudom hol kezdjem. Tehát: sajnos
nem érzem magam jól a munkahelyemen, ott azon a területen amiért idáig mindent
félreraktam, ha a helyzet úgy kívánta, sokszor betegen, beteg gyerekemet
hátrahagyva választottam a munkát, ott, a betegágy mellett a kórházban. Nem
vártam érte elismerést, nem is ezért tettem és nem is azért hogy a főnökeimnek
bizonyítsak bármit is, de azt, hogy az ember nem számít emberszámba egy
kórházba, ott ahol az életét, az egészségét hátrahagyta az már kicsit sok
nekem. Felneveltem 8 gyereket, Dórikám úgye sérült, úgy, hogy az egyik kezem is
sok ahhoz, hogy megmutassam mennyit hiányoztam. Ennek ellenére, elmozdítottak a
helyemről, helyettesíteni tettek egy nagyon embertpróbáló munkahelyre. Kértem ,
észérvekkel alátámasztva, hogy ne csak rám kerüljön a sor, természetesen
szivesen megyek 2-3 alkalommal, de ne kívánják, hogy önként húzzam magam a
bitóra, hisz itthon Dórinak nagyon kellek még, és úgy érzem nem bírom, teljesen
lestrapál, kikészít ez a terület. Mindent megértek, rossz a helyzet, és menni
kell, csak osszuk el a terheket ennyit kértem! Nem számított semmi, 3 hónapon
keresztül kértem, már úgy érzem nem bírom tovább, de leginkább az
embertelenség, és az kínoz, hogy a betegágy melletti munkát ilyen empátia
készség mellett kell végezni,és persze emellett nem vagyok egészséges. 
Mivel úgy érzem nem vesznek emberszámba, így minden porcikám tiltakozik ellene,
hogy ebbe a közegbe maradjak. Folyamatosan állást keresek, holnap is épp egy
interjúra megyek, és folyton -folyvást kérem a Jó Istent menekítsen meg onnan
ahol a dolgozó is embernek kéne, hogy lehessen. Bízok, és egyben aggódom is,
mert: Már utaltam rá, életünk nagy kihívást hozó változás előtt áll! 
Lassan 3 éve, hogy bizonyos vagyok felőle, szeretnék segítségére lenni, más
olyan gyermekeknek is akiknek az életét szerencsésebb fordulat felé
írányíthatom! Igy közel 3 éve már jelentkeztem nevelőszülőnek a Gyermekvédelmi
Intézetbe, és a nyáron több megmérettetés után szerencsésen elvégeztem a
tanfolyamot. Nagyon nehezen indultak, és folytatódtak az ügyintézés körüli
dolgok, nem részemről, hanem más akadályok által, DE most már a jövő héten 4
napi jogi tanfolyamot követően, végre kihelyezhetővé válik 2 kisgyermek a
családunkba! Nagyon várjuk, és készülünk a fogadásukra! Amikor én felemeltem a
telefont és először érdeklődtem, már akkor biztos voltam benne, hogy helyesen
teszem, minden igyekezetemmel azon leszek , hogy ennek a nem kis kihívásnak
eleget tegyek, legjobb belátásom szerint. Ami motívál: Első sorban, a kicsi
gyermekek életminőségén, lelki állapotukon való segítség, majd nem utolsó
sorban Dórikámnak kisjátszótársak és ezzel új területen való tanulási lehetőség
biztosítása. Nem értek máshoz, idáig a munkám volt az első szinte mindig, és a gyerekeim,
szegények alkalmazkodtak minden körülmények közt ehhez, most, hogy úgy érzem
már nem számítok embernek, ott ahol az életem aktív szakaszát leéltem, maradok
a másik lehetőségnél, a gyereknevelésnél. A sors fintora, hogy közben találtam
rá a munka területén egy új lehetőségre. Most nagy a dilemma, és keresem a
középútat. Felgyorsult eseményektől nem mentes életünkben Dórika számára is új
lehetőség kínálkozik! Nagyon bizakodó vagyok, majd erről legközelebb bővebben
mesélek, most viszem Őt szerdán egy szakemberhez, aki magyarországon egyedüli
fejlődési módszert kínál! Nem kis pénzért! Újra ringbeszállok a lehetőségért,
nem lehet, hogy ne próbáljuk meg, bár nem tudom, hogy ebben a nehéz helyeztben
hol fogok sponzort találni. Pedig kell, nagyon, most legalább annyira mint az
első kína előtt! Tele vagyok reményekkel, és bizakodom, higgyétek el ez nagyon
kell, ez mozgatja a lelkem, amely szinte szárnyal az új lehetőségtől! Nagyon
várom! Azt állítja a szakember olyan szintű változást fogunk tapasztalni, amiről
álmodni sem tudunk!  Az éjszakai álmaimat most a lehetőség elérése teszi
kissé gondterhelté, de bizom benne, és nagyon remélem, ha már a jó isten elénk
sodorta e lehetőséget, akkor valahogy oda is segít az eléréséhez. Hogy miért
mindig a pénz dominál? Hiába mondja bárki, hogy a pénz nem boldogít, én
valahogy mindig akkor vagyok boldog mikor elérem, hogy Dóri számára elérhetővé
válik a kívánt gyógymód, és ide még csak az anyagiakon keresztül vezetett az
út. Nem sokára beszámolok róla mit végeztünk, szerdán vizsgálják Őt, és remélem
el is vállalják, majd várni kell az időpontra, hogy sorra kerülhessen, na meg
az árának az előteremtésére! Puszilunk Mindenkit, nagyon-nagyon optimistán!
Kívánjatok Nekünk sok szerencsét az előttünk álló rögös, de mégis derűs útra!
Sziasztok