Az eltelt 3 hónap margójára!

2009 január 30. | Szerző: Gombainé Marika |

Sziasztok!

Már készülök egy ideje, hogy alávetem magam az írás, lelket próbáló
mélységeinek feltárására, hát mit ne mondjak elég későn jutottam hozzá! Sok
minden történt karácsony óta, és nem tudok teljesen elvonatkoztatni a
családtól, pedig nem szeretném a mindennapjainkat belevegyíteni a Dóriról szóló
történetbe, nem ezért kerestek meg bennünket itt ezen az oldalon, és nem is
erről kell hogy szóljon. Most mégis megteszem, kivételesen elég mélyen.
Karácsony másnapján sajnos a calici vírus vendégszerepelt nálunk, eléggé
elmerülve a család nagyságában, sőt azt mondhatom, hogy még a házunk falain
kívül is érintette a felmenő családtagokat, melyben természetesen szerepet
kellett vállani nekem. Ez jó alkalom volt arra, hogy én is megfertőződjek, meg
kell állapítanom: jobb szeretek a betegágy megszokott oldalán állni. Na de túl
voltunk rajta, és Dórit meg sem érintette ez a dolog, de tényleg, semmi, még
csak közelébe sem került hála Istennek a betegségnek. Egészséges immunrendszere
bizonyára továbbra is jól működik. Alig voltunk túl mindenen, mikor Dzsinikém
jött sorra, január első napjaiban. Épp dolgoztam mikor jelezte, hogy a
petefészek cysta miatti fájdalma igen aktívvá vált, borzasztó fájdalmak mellett
behozták a kórházba, ahol szabadhasüri folyadékot diagnóztizáltak és bennt is
tartották.  Alig tértünk magunkhoz hazaérkezése utáni órákban mikor 39,2 C fokos láza lett. Igy
már leírva nem jelent sokat, de amit átélt az ember, az egész tortúra alatt,
azt nem kívánom senkinek. Ha kissé hisztisnek tűntem volna az egész procedúra
alatt, akkor kérem figyelembe venni, hogy egy gyermekemnek már megpecsételődött
a sorsa, a hasonló intézetben, ha akarnék se tudnék úgy állni már dolgokhoz,
hogy ne legyek ugrásra kész. Mert bizony akkor azon az éjszakán, ha nem
rendeződik Dzsini sorsa, nem riadtam volna vissza szinte semmitől, hogy
megóvjam a gyermekem egészséghez való jogát. Dórikánk jól van, sajnos nem olyan
mértékű a változás életében mint szeretnénk, és kereshetem az okát, de azt hogy
fél év helyett, másfél év telt el a két kezelés köz, az biztosan nem vált
előnyére. Biztos vagyok benne, hogy még nem zárult le a reményteli szakasz, még
van 3 hónapnyi remény, és már nagyon, de nagyon bánom, hogy nem hallgattam arra
a belső hangra, mely a kölni magánklinika felé kormányozott, minden
ellenérzetem ellenére Kínát választottam. Már bánom, hisz szentül meg vagyok
győződve róla, hogy ha a saját őssejtjeit kapja, nagyobb eredményt lehetett
volna elérni. A beavatkozás kimenetele, a körülmények, a ráfordított idő is szerencsésebben
alakultak volna. Azt hiszem, hogy azok a dolgok, amelyek negatívumként
jelentkeztek Kínában, annyira befolyásolta a hitemet, hogy ezért is élem meg
türelmetlenebbül, nehezebben a várakozás, beépülés idejét. Dóri közben
kiegyensúlyozott itthon, többnyire, nem mondhatom, hogy nincsenek kivételek, de
ha arra gondolok, hogy nekünk felnőtteknek sem egyforma a napunk, akkor miért
lenne ez másként egy egyébként sem fájdalmat, rosszhangulatot megfogalmazni nem
tudó gyereknél. A kupakjaink szépen gyűlnek, és már lassan ráhangolodok, hogy
újra felvegyem a harcot azzal amiért idáigis küzdenünk kellett az egészség
parányi részeinek megszerzéséért. Nagyon szeretném, ha lehetőséget kaphatnánk
egy európai centrumban lévő gyógyulást kipróbálni, és a saját őssejteket
beépülésre bírni. Még most erőt gyűjtök, hisz teljesen kimerít, hosszú távon,
arról nem is beszélve, hogy a körülmények nem kedveznek nekünk a lehetőség
megteremtéséhez. Vannak még függőben lévő dolgaink Dórika javára, vannak
ígéreteink melyekre ha számíthatunk akkor nem a nulláról indulunk idén. Nagyon
sokat töprengtem, és vívódtam azon, hogy mennyit nyerünk, és mennyi áldozatot
kell érte hozni, de nagyon szeretném, ha még kaphatna lehetőséget, ami biztos,
hogy nem Kínában fogom ezt már igénybe venni. Van egyéb lehetőség is, mely
kecsegtető lehetne, de olyan áron, hogy verseng szinte Kínával, bár azt mondják
nagyon eredményes. Heti 100 ezer ft-ot igényelne, hosszútávon. Lehetőség bővülő
körében elveszünk, az anyagi elérhetőség hiányában. Azt, hogy ezt, amit ránk
mért a sors, és most nem mi magunkra gondolok, hanem összeségében minden sérült
gyereket nevelő szülőre, mindinkább megbizonyosodok róla, hogy nem csak én
érzem elviselhetetlennek, és kibírhatatlannak, azt a súlyt, amit cipelek.  Sajnos vannak köztünk olyanok is akik, nem
mosolyogva, de belül zokogva élik a napjaikat, hanem másba menekülnek, és ettől
még szánalmasabbá, szerencsétlenebbé téve önmagukat. Nem vagyunk egyformák, de
még mindig inkább viselem a sorsom magamba zárva, beleroskadva, a külvilág
által kevésbé láthatóan, mint az italba menekülve, hisz azzal tönkreteszi az a
szerencsétlen anya a többi gyermeke sorsát is. És lassan a megvetett szánalommá
válik így a megítélése, a megbecsülés helyett.  Jaj és még valamit!
Képzeljétek elkezdtünk a férjemmel egy sérült gyermekeket nevelő szülőknek
indított tréninget, melyen nagyon jól érezzük magunkat, és reményeim szerint ez
mind a kettőnk kapcsolatának, mind pedig a dolgok feldolgozásában nagy
előnyünké válik. Ez ajánlanám minden érintett szülőnek, hisz nagyon nehéz ilyen
helyzetet kezelni, a súrlódásokat tompítani, és legelső sorban egymással
elfogadtatni, ezzel oda-vissza tisztába lenni, ezáltal a bajban korrekt
partnerként kezelni az adott szitúációt. Mostmár búcsúzunk, Dórika és anyukája!