Az a fránya kínai kórság

2008 október 26. | Szerző: Gombainé Marika |

Sziasztok!

Sajnos nem tudtuk legyőzni a kórságot, én még csak elviselem, marék széntabletta, nexium kíséretében, de Dóri is megfertőződött, és ez a nagyobb baj.  Pénteken vendégeink voltak, a másik magyar család, már 2 napja nem voltunk akkor kinnt, mert egyszerűen nem voltam olyan állapotba, hogy bárhova elindulhattunk volna. Így aztán megérkezett hozzánk a keszthelyi illetőségű magyar család, akik a 15 hónapos súlyosan sérült kicsi lánykájukat hozták kezelésre. Dóri az elején még elég aktív volt, aztán egyre sápadtabb, de nem panaszkodott. Ágika a drága szállásadó dr-nőnk is lejött hozzánk, szokásához híven, nem üres kézzel, mindig hoz Dórinak valamit, most is így történt, frissen sütött pogácsát hozott a kicsinek, nekünk pedig mazsolás kalácsot. Dóri imádja Ágit, de most mégis visszautasította a pogit, majd kis idő elteltével hányni kezdett. Gyorsan túl volt rajta, és bevonult a szobába lefeküdni. Jót aludt, majd frissen jó kedvűen ébredt. Na nem tartott sokáig. Első útja a pogácsákhoz vezetett és mire észbe kaptam, már fel is falta. Na aztán jött a fekete leves, mondanom se kell, hogy a gyomrának más se hiányzott ennyi idő elteltével. Ujabb hányás 2x, ekkor már nagyon bágyadt volt. Befészkelte magát mellém az ágyba, apját kiszorítva a nappaliba, és édesdeden aludt. Reggel örültem , hogy nyugodalmas éjszaka után, már nem jöhet semmi rossz, de elszámoltam magam. Dóri nagyon aluszékony volt, semmit nem volt hajlandó elfogadni, egész nap csak 4 kkanál teát fogyasztott, majd az amúgy is gyenge állapotát, újabb hányások kísérték. Kissé aggódtam, mivel csak bízni tudtam abban, hogy nem a beültetés következménye a hányás, de mivel biztos nem lehettem semmiben, így felhívtam Zsuzsit, aki beszólt a kórházba és jelezte mi a gond. Aztán abban maradtunk, hogy várunk egy kicsit, de sajnos a helyzet romlott, így este 6-kor elindultunk a kórházba. Aggódalmam csak akkor szünt, mikor értesültem róla, hogy idegsebész ügyel a transzplantációs osztályon és Ő vizsgálja meg Dórikát. Kalados útunk a kórházba ezután kezdődött. Komolyan úgy láttam, hogy Dóri képtelen taxi helyett metróval megtenni a 18 km-es utat. DE! Mivel 20 ország politikusai tartozkodtak Pekingbe péntek-szombati napon, így  a bennünket érintő útvonalat lezárták. Nem tudtam kideriteni hogy hazánkat ki képviselte, bár azt lehet mondani szomszédok voltunk, ugyanis az előttünk és a mögöttünk lévő szállodákban voltak elhelyezve a politikusok. No szóval, fogtunk egy taxit, Zsuzsi jól elboldogult kínaiul, és a sofőr közölte a gyerek érdekében jobb ha metróval megyünk mert nem érünk be a kórházba a lezárások miatt. Jaj szegény gyerek! Nagy kínlódás árán, végre lejutottunk a metróba, majd a dugig tömött szerelvényen, a saját magát megtartani is képtelen Dóri sírva tiltakozott a helyzet ellen. Végre kaptunk egy tűzoltó dobozon helyet neki, hol sírt, hol elaludt. Az már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem tud saját lábán közlekedni. A 37 kg-ját igen nehezen cipelte el az apja a legközelebbi taxiig, mert még 1 km-nyi gyaloglás lett volna hátra. Végre kórház, jön a Dr bácsi, aki csak a kínai nyelvet, és az oroszt beszéli, Ő felhívta a Dr-nőt aki angolul is beszél, majd Zsuzsi angolul elmondta mi a problémánk, a Dr-nő kínaiul továbbitotta az idegsebész dr-bácsinak, aztán jöhetett az infúzió, gyógyszerek. Sikerült 1 szúrásra vénát találni Dóri lábában, mindjárt közöltem a nővérkéknek cimezve, hogy harasó, a Dr bácsi pedig tolmácsolta. Végre volt az egy-két szavas orosz tudásommal közös nyelvünk. Innen kezdve mint a villám rendeződött az állapota Dórikánknak, már az infúzió közben, Mc Donals-ról álmodozott, nem érti, hogy miért nincs rá pénzünk. Később már énekelt, és nagyon elvolt. Annyira édes, mert akárhova megyünk, azonnal az osztálytársai, és imádott pedagógusai jutnak eszébe, rögtön mondja, édességre, ajándékra : vigyünk a gyerekeknek! Nagyon sokszor emlegeti a Tanító néniket, 20-30 szor is elsorolja: Magdi néni, Bori néni, Gabi néni!!!! Olyan szeretettel teszi mindezt, hogy végtelen mennyiségű hála tölti el a szívem. Miután lefolyt az infúzió, lábikájában bennt hagyták a tűt, és így jöttünk haza, ha mégis szükség lenne további folyadék pótlásra, akkor ne kelljen újra szúrni. Amit egyébként már hősiesen visel. De egy ápolónő lánya ne is cirkuszoljon! Ő ebbe született, tudta a történeteimből, hogy ilyen van, és talán ezért is viselkedik másként, mint a vele egykoruak. Ez minden alkalommal díjazzák is! Na de apropó tű. Ma reggel felébredünk, nekem persze első dolgom, az egy hete szinte ételt nem látott gyomrom tartalmának gyors távoztatása, amíg én a fürdőben voltam, addig Dóri se volt tétlen. Kijövök és csak nézek, áll előttem, és kezében a lábából kiszedett branül, a branül gumidugójában a tűvel, és az egész rögzités, Dóri közli ezt majd add oda a nővérkéknek. Ezzel elintézte rövidtávon a tűk további sorsát. Igaza lett, nincs rá szükség. Na de akkoris! Ez az én lányom, hát olyan amilyen akkor is nagyon szeretem! Ezzel zárom soraim, holnap beültetés, most csak vénás, nem engedem a gerincest, mert hála a jó Istennek, kedden késő este már a reptérre megyünk, és szerda hajnal 2.20 kor bay-bay Kína! Szerda reggel otthoni idő szerint 6 körül leszállunk remélhetőleg Budapesten! Nagyon jó lesz már. Újra azt érzem amit, tavaly, nem vágyom vissza! Hogy a szükség mit hoz a jövőben, az még rejtély, de nem a szívem csücske ez a hely! Puszikálunk Mindenkit, még egyszer biztosan leszek, aztán majd már otthonról! Sziasztok!