Ami most nagyon megrázott!
2011 november 8. | Szerző: Gombainé Marika
Sziasztok!
Ami miatt újra írásra adom a fejem, az nem más mint örömömet megosztani
Veletek, hogy én lehetek a csodás kislányom édesanyja!
Nem volt könnyű idáig eljutni, és egy nagyon szomorú esemény döbbentett rá,
hogy mennyire szerencsés vagyok! Dóri jól van, kiegyensúlyozott,
gyönyörű, és a lehetőségekhez képest a lehető legteljesebb az élete.
Történt 2010-ben, hogy levelet kaptam egy nyíregyházi hölgytől, aki kicsi
lánya miatt aggódott, és érdeklődni szeretett volna a kínai őssejtbeültetés
menetéről. Én akkor eléggé szkeptikus hangulatban voltam, hisz épp letelt a
beültetést követő 6 hónap, amikor Dórinak eredményeket kellett volna produkálni
a műtét hatására. Hát nem igen jött neki össze, de azóta tudom, hogy nem volt
eredménytelen , csak türelmetlen voltam. Szóval megkeresett kétségbeesve a fent
nevezett sorstársam, és leírta 2 éves kislánya Laura hirtelen beteg lett,
diagnózis: leukémia, sőt túl vannak a kemotherápián, amely során Laura
agykárosodást szenvedett. Az addig fürge, gyönyörű gyerek, lebénult, nem
kommunikál, alig vesz tudomást a külvilágról.
Nagyon sajnáltam, de akkor mélyponton voltam, és nem volt erőm szebbé tenni
a napját, nem tudom a valós gondolataimat átírni, leírtam mit gondolok.
Többször feltettem magamnak a kérdést, vajon nem voltam -e túl negatív? Ma már
tudom, hogy nem! Sajnos. annyira boldoggá tenne, ha nem lett volna
igazam, kérlek Rita bocsájts meg nekem! Nekem is voltak olyan élményeim, amikor
a harcomat elkezdtem Dóriért, hogy találkoztam emberekkel, akik kapásból
elutasították még a lehetőségét is annak, hogy esélye legyen a gyermekemnek a
gyógyulás reményéhez. Persze nem rosszból, csak meggyőződésből! Nem akartak
bántani, csak nem hittek bennem, benne, és a csoda lehetőségében. Csendben
jegyzem meg, hogy csak kis részben volt igazuk!
Bemásolom az akkor írt levelem, amit most a hír hallatán újra
elővettem..Sokszor gondoltam Rájuk az idő során, többször megnéztem Őket a
tv-ben, a harcuk során figyelemmel kisértem életüket. Íme a levél egy része:
Kedves Rita!
Először elnézést, hogy nem tudtam idáig válaszolni, sok minden történt, és
sokszor engem is megbénít a tehetetlenség, nem akarok , tudok tudomást venni a
feladataim rendszerezéséről. No tehát, nagyon átérzem azt amit Te most
érezhetsz, bocs, hogy tegezlek, de valamilyen szinten biztosan azonos szálon
fut a nyomorunk. Nagyon sajnállak, és csak remélni merem, hogy jobban viseled
mint én. A kezed nagyon meg van kötve, és persze bízz, és remélj, mert nincs
két egyforma eset, de mindig számolj azzal is, hogy nincs nagy merőkanállal mérve
a szerencse. Én is bíztam, repkedtem a lehetőségtől, és minden kicsi változást
a csodának éltem meg, ma már tudom nincsenek csodák! Lehetnek pici javulások,
lehet annak tulajdonítani dolgokat, mindent lehet, és természetesen csak úgy
érdemes neki indulni, ha így érzi az ember, de óva intelek attól, hogy nagy
reményeket táplálj. Kérlek ne utálj azért mert ezt írom, szívből kívánom, hogy
nálatok úgy sikerüljön minden ahogy szeretnétek, én ma már tudom, hogy jobb
lett volna inkább Dórinak a későbbiekben való elhelyezésére fordítani az
anyagiakat. Persze azok se jöttek volna össze, ha nem őssejt beültetésről lett
volna szó. Mindenki látott a gyerekénél javulást, egyszerre volt kint Kínába 19
magyar család, de tudod hiába mond mindenki amit csak akar, még egy mozgássérült
gyerek sem állt fel igazából a tolószékből, és egy agykárosult gyermek sem
jutott vissza az általános iskolába. Persze muszáj kapaszkodni valamiben mert
ez erőt ad, csak pici eredményekkel kell számolni, és nem szabad a csodában
bízni. Mi most alig vagyunk jobb állapotban mint mikor neki fogtunk ennek az
egésznek. Én személy szerint a Kölni klinikát javasolnám, mivel saját őssejttel
dolgoznak. Kínába csak a magán kórháznál voltak jók a viszonyok, de a jó
viszonyt is csak a közvetlen ellátásban kell érteni, maga a kórház ahol kínai
embereket gyógyitó része, már nem olyan fényes. Pl ott a szobából loptak meg,
telefon, fényképezőgép eltűnt, beosont egy kínai és elvitte, kihasználva hogy
többször kimentem a konyhába mivel Dóri előző nap beültetésen vett részt és
főztem neki másnap friss kaját. 2x Pekingbe voltunk, iszonyú volt! Csak állami
kórházon ne gondolkodj!
Mocsok, primitív modszerek, koszos kórtermek stb. Nekünk az elhelyezéssel
szerencsénk volt, de az utánunk jövők borzasztó körülményeket voltak
kénytelenek elviselni. Ha tehetném Dórit talán még elvinném Kölnbe, bár erősen
gondolkodnék azon is, nem ér meg annyit a szenvedése, amennyit lehet belőle
profitálni.
A blogom címe http://gombaidori.extra.hu/
nézd meg ha van kedved, akkor kezdtem el írni amikor először mentünk ki
2007-ben. Minden jót kívánok Nektek, és csináld végig amit a szíved diktál,
magad miatt is, hisz az ember csak akkor tud egy kicsit megnyugodni, ha tudja
megtett mindent amit csak lehet.
De még jó, hogy az ember amikor neki fog ilyen dolgoknak a reményből tud
erőt meríteni.
Ha van kérdésed, írj nyugodtan, és ne haragudj ha nem azt
kaptad amit vártál, őszinte voltam, én így érzem! Remélem a sorsotok nagy mértékben
jobbra fordul, szívesen venném ha hallanék felőletek!
Üdv. Marika
Eljött a 10. karácsony Dóri életében!
2009 december 25. | Szerző: Gombainé Marika
Kegyelemmel teljes karácsonyt kívánunk Mindenkinek!
Nagyon nagyon régen voltam itt, ennek több oka van, az élet újra és
újra próbatételek elé állít. Soha semmit nem kaptam könnyen, bár mindig
összejött amiért harcba szálltam. Dóriért folytatott harcom végét még
nem látom, és reményeim beteljesüléséért sem tehetem tűzbe a kezem. Itt
a karácsony és az élet nem lett könnyebb számunkra, sőt! A családunk
immár 3 hónapja kiegészült 3 kisgyerekkel, akik a gyermekotthon lakói
voltak szeptemberig. Nagyon szépen elképzeltem miként fog az életünk a
továbbiakban alakulni, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a nehézségek
tárházában olyan szintű elemek is lakoztak, amit elképzelni sem tudtam,
és az se tud, aki nincs benne. Van egy bölcsődés korú, egy kis óvódás, és
egy speciális igényű 11 éves új gyermekünk. Az élet habos oldala
valahol másutt keresendő, de még mindig reménykedem, hogy csak
egyenlőre! A karácsony Nekik akárhány évesek is, életük első
karácsonya. Soha nem látott élmények, soha nem hallott szabályok, soha
meg nem élt események tarkítják, az amúgy korlátok nélküli,
éhezésektől, agressziótól sem mentes előző életüket. A szabályok
megtanulása, az öntörvényűség leküzdése nem könnyű, az étel mohón,
azonnali magáévá tétele, a felnőtt, egészségesnek nem mondható élete,
minden téren, előttük történő látványa, az alkohol hatásának ismerete,
az anya hol van hol nincs élménye, talán soha nem feledtethető módon
íródott a lelkükbe. Olyan hogy ez az enyém, olyan idáig nem volt.
Külsőleg tünemények, de a belső, iszonyú sorsot hordoz, ami újra és
újra , nap mint nap előjön. A családunkra gyakorolt hatása, az életem
teljes pálfordulása olyan szinten tesz időnként lehetetlenné, amit
leírni is nehéz lenne. Ezért is nem tudok rendszeresen , összeszedetten
teljesíteni ezen az oldalon. Na a lelkizésre nem marad időm, ezért a
saját bajom miatti rágódásról lassan teljesen leszokom. Amit persze nem
is bánok, mert a végtelenségig nem lehet hordozni, olyan szinten, ahogy
ez engem emésztett. Dórika nagyon várta már a gyermekeket, és nagyon
szereti is őket, de nem mondható súrlódás mentesnek az eltelt idő. Imád
a centerbe járni, a viselkedésén, és az ismeretanyagán nagyon jól
látszik a folyamatos fejlesztés. Tanulmányaiban sok előre haladást nem
tapasztalok. Nem fogad el mindenkitől segítséget, nővére nagyon tudna
vele foglalkozni, de sajnos erre nem marad évközben ideje. Dzsini is
tanul, és ezerrel készül a felnőtt életre, amelyet mint orvosi
műhibákra szakosodott ügyvédként tud csak elképzelni. Benne is olyan
elementáris erővel tombol a fájdalom a Dóri ellen elkövetett
születéskori merénylet miatt, hogy különös, szinte bosszúval készül a
jövő merénylői ellen. Már most gimnazistaként forgatja kezeiben az
ilyen irányú esettanulmányokat, minden atomjában a jövő embereiért akar
küzdeni. Nagyon szeretném, ha ebben még lehetőségem lenne Őt segíteni.
Kissé szív facsaró, ahogy tervezi közös életét Dórival, nagyon féltem,
hogy a sajátjára mennyi ideje, energiája marad majd. Az élet keresztje
sajnos akaratomon kívüli örökségként marad a testvérekre. Remélem még
azért nincs közel az az idő, mikor erre sor kerül. Kérlek Benneteket
nézzétek el nekem, hogy nincs időm, energiám a rendszeres beszámolókra,
és sokszor lelki erőm se. Dóri amúgy sem könnyű sorsának a bélyege
mellett, most még itt a szerencsétlen sorsú kicsik életének súlya is,
amelyet cipelni vállaltam. Mindenkit puszilunk, élünk, vagyunk, és
remélem még leszünk is. A rengeteg kupak, mely már a leadott 23 tonnát
meghaladja, az adventi időszakban kapott szeretet csomagok, a kedves
sorok, a könnyfakasztó figyelem, mely nem csökken irányunkban, a
kitartó és szerető embertársainktól, mind, mind fényt ad, és a további
küzdelmet elviselhetőbbé teszi. Nagyon köszönök mindent, most is, mint
eddig is hogy vagytok nekünk, hogy gondoltok ránk, hogy szeretitek az
én kicsimet, és nem feleditek, minden szó, minden gesztus, minden
fillér, minden csomag, egy egy támasz az elviselhetőség , a tovább
haladás küszöbén. Köszönöm hogy szerethetünk, és szeretve vagyunk!
Isten áldjon Benneteket, amiért vagytok!
A vöröshajú kiskirálylány újra a Meglepetésben!
2009 június 6. | Szerző: Gombainé Marika
Sziasztok!
Már nagyon régen találkoztunk itt, de most annál nagyobb energiával jöttem
Hozzátok! Bár ma már 12ó munka van mögöttem, ígérem ez nem fog befolyásolni a
mondanivalómban! Dóri jól van, nagyon, és egy rövid ideje úgy érzem,
talán nem véletlen, az a felemelő érzés, hogy neki én lehetek az anyukája, és
ez számomra már megtiszteltetés! Tudjátok többször, és többen mondták nem
véletlen, hogy a jó Isten hová küldi a sérült gyereket, kihez, melyik családba.
Ez engem eddig nem vigasztalt, de most valami megváltozott, az energiám
végtelen, ha róla van szó! Valahogy, nem tudom miért csak ilyen nagyon soká, de
gyakorolni tudom a megbocsájtás kegyelmét, az elfogadás teljességét, idáig
hiába áhítottam rá, nem ment, ebből sok probléma adódott, gondok, melynek a
súlyát nem bírtam el, és úgy bántottam akaratomon kívül másokat a
környezetemben, hogy még véletlenül sem szerettem volna fájdalmat okozni! De
ennek most vége, történt valami ami rádöbbentett, hogy nem kell hogy sújtson a
súlya életemnek, hanem magasba emeljen az, amit tehetek, rádöbbentem mennyire
jó érzés, hogy tehetek valamit, és ez már örömet okoz, és nem kötelesség érzést
sugároz. Úgy vesztettem el majdnem valamit, hogy az utolsó pillanatban jöttem
rá, amit a szemétbe akarok hajítani, anélkül nem is vagyok képes létezni. Ezek
rébuszok, de ez így van jól, hisz az életemnek csak egy része nyitott könyv, az
érzéseim lényegét így is lehet érteni, anélkül, hogy a teljesség igényét
érvényesíteném! Vissza fordulnék a gyermekemhez: Dóri túl egy – két megpróbáltatáson
ma már szemüveges, sajnos 5 dioptriás szemüveget hord, és az újonnan
felfedezett anyagcsere zavarára írányuló vizsgálatokon átesve, boldog, vidám,
szertelen, néha “elviselhetetlen” eleven gyerek! Sajnos igaza lett a
vele foglalkozó therepeutának és a látásával komoly gondok vannak, sajna neki a
világ több értelemben is csak egy massza volt, és ez a látásánál igazolta a
Dr-nőt legelőször.Remélem a massza másik része, lassan de biztosan oldódik, és
a világ szép lassan kitisztul a számára. Nagyon örülök neki, de úgy látom már
képes komoly barátnő kapcsolatot létesíteni, van az iskolába egy kislány akit
komolyan megszeretett, és a tapasztalataim alapján ez kölcsönös. Ez is nagy
előre lépésnek tekinthető, hisz nem igazán tudott a gyerektársasággal mit kezdeni.
Ebben az is nagy szerepet játszott, hogy nincs gyermek társasága, és főleg
egészséges példát nem tud lekoppintani a környezetében itthon, hisz csak
majdnem, vagy teljesen felnőttek veszik körül. Ja igen, és itt Ő a központ!
Debrecenben voltunk szemészeten, és sajnos majdnem 50e ft-ot vitt el a szemüveg
okozta tortúra. Nagyon jó volt, hogy rendelkeztünk némi alappal, mert ez nem
ment volna zsebből. Muszáj voltunk ilyen távolra utazni, mivel Dórit kezelő
Dr-nő csak megadott szakemberekkel dolgozik, és történetesen Ő Debrecenbe van.
Így jutottunk el életünkben először ily messzire. Másnap már Dóri Bp-en tanult,
és nagyon – nagyon élvezi. A Dr-nő szerint sokkal többre is képes mint
alkalmanként 3 óra intenzív tanulásra. Mikor először túl esett az első 3 óra
kivizsgáláson, és azt mondta Kriszta néni, hogy csodálatos az állapota a
születése utáni papírjaihoz képest, akkor nekem ez még nem igazán jutott el a
tudatomig, ma már tudom, az élet igazán tud kárpótolni dolgokért, azért a
csodáért , amelyet érezhetek, akkor mikor már majd 3 éve, szinte nap mint nap
bizonyítjátok, itt vagytok velünk, hisztek bennünk, és sokszor szinte együtt
lélegzik velünk sok ember, életünk sok-sok nehéz pillanatában egy emberként
érzek tömegeket mellettünk. A sok új barátság, a sok önzetlen emberi jóság, a
szeretet melyet nem tud semmi válság, gyarlóság meghazudtolni, mikor még
a határokon túl is tömegeket érint meg a kicsi lány sorsa! Ezt nem lehet,
kifejezni, meghálálni, ehhez kevés a szó, és rövid az élet. A jövő héten
megjelenő Meglepetés újságban a régi kedves újságiró úr az irta, Dórit az egész
ország a szívébe zárta, ezt az érzés köszönöm Neki, Nektek, Mindenkinek aki itt
áll nem mögöttünk, mellettünk! Igen, június második hetében megjelenő
újság újra bőven ír rólunk, a gyerekről aki már megjárta a poklot és a mennyet,
a halál közelségével indult kicsiny élete, és most mikor fürdik a szeretettben,
segítségben, ma azt hiszem nehezebb lenne nála boldogabbnak lenni. Egy szó mint
száz: köszönjük, hogy szerethetünk, és szeretve vagyunk! Még nagyon sok minden
lenne a tarsolyomban, de hagyok azért a jövő heti heppy érzés mellé is, hisz
már most izgulunk, és boldogan várjuk az újság megjelenését követő szeretet
tengerben való lubickolást! És külön boldoggá tesz, hogy a Meglepetés újság már
3x érezte fontosnak, hogy életünket elétek tárja! Köszönöm mindenkinek akihez
eljutott hálánk írásos formája, és azoknak is akikkel nem tudtam a kapcsolatot
felvenni! Puszilunk Mindenkit, a jövő héten találkozunk az újság hasábjain
keresztül!
Új lehetőség, új remények!
2009 március 17. | Szerző: Gombainé Marika
Sziasztok! Mint a bevezetőben már jeleztem, sajnos az előző írásom
eltűnt, pedig nagyon nem szeretem, és nem is tudom 2 x leírni ugyanúgy
ugyanazt. No akkor kezdeném az elején, azzal, amiért itt vagytok, Dórival
történt dolgok sorával. Megtörtént az első 3 órás vizsgálat, melyet még 2x 3
óra követ, és Debrecenben történő szemvizsgálat előtt állunk még. Megérkeztünk
Bp-re a megadott helyre, oda ahol már az első benyomások is pozitívak voltak,
Dórika nagyon várta már a találkozást a fejlesztést végző Kriszta Dr nénivel,
nyitott és kíváncsi volt, olyan érzésem volt, hogy tudja, megint oda került
ahol olyan lehetőségek várnak rá, melyet a hétköznapi életben nem kaphatna meg.
Igen, nagyon nagy szerencsének tartom, hogy sikerült bekerülnünk ebbe a
programba, és újra lehetőségünk van rá, hogy újabb csodát élhessünk meg – át,
és ezáltal Dóri ismét több lehet, kicsi apró lépésekkel ugyan, de biztosan
közelítünk oda, ahol lennie kellene alapjáraton. A dr-nő megvizsgálta Dóri
papírjait, majd megkezdte a 3 órán át tartó felmérését, és a vizsgálat alatt is
már bőven kaptunk írányelveket, segítési útmutatókat annak érdekében, hogy
1-1,5 év múlva a kicsi lány már ne egy középsúlyos övezet része legyen, hanem
biztosan felkerülhessen az enyhe sérülés szintjére. Ez lehet, hogy Nektek most
nem mond olyan sokat mint nekem, de a különbség óriási, és rengeteg munka
következménye lehet. Hihetetlen módon megbabonázta Dórit a fejlesztő személye,
miután kipróbálta az én kislányom, hogy meddigis mehet el, utána felállította
magában a lehetőségei mércéjét, majd mint egy kisangyal dolgozott már együtt
Krisztával a 3. óra végén. Persze, azt is tudni kell, hogy megtapasztalta azt
is hogy ha nem úgy viselkedik ahogy elvárják tőle, azt sem lehet büntetlenül
zsebre vágni. 2 órán át ott voltunk vele, figyeltük, és számunkra is meglepő
oldalát mutatta, néha csak ámultam-bámultam mit is tud a gyerek. Azt, hogy a
vizsgálat 5,4 évnek megfelelő szintet mutatott, még soknak is találtam. Olyan
kérdések merültek fel, és olyan dolgokra kaptunk választ, melyet soha, sehol
nem remélhettem , és el sem jutottam odáig, hogy a viselkedésében rejlő
furcsaságokra választ várhattam volna a hagyományos vizsgálatok során.
Hihetetlen mélységeket feltáró kérdések, és mindennek jelentőségét értő
szakember előtt állunk, egy fikarcnyi kétségem sincs afelől, hogy ha valaki,
akkor ezt a módszert gyakorló szakember tehet az én kicsimért a legtöbbet.
Nagyon sok lehetőséget lát benne a Dr-nő, és bizony volt olyan területe amely
megközelítette az életkorának megfelelő szintet. Most, és úgy látszik ezt,
külön elkellett mondani számomra, hogy rájöjjek, milyen út is áll valójában
mögöttünk, így ébresztett rá Kriszta,miközben elmondta hogy mennyire hihetetlen
csodálatos az , amilyen állapotban van a kislányom a születéskori leletei alapján.
Mikor megszületett, azonnal az életéért kellett küzdenie,majd túl az
életveszélyen, az izmai letapadtak, az oxigénhiány következtében a finom
mozgása is olyan mértékben károsodott, hogy ma még ott tartunk , hogy
kezdetleges emberalakot tud csak formálni a kicsi keze fogta ceruza. Jött a
Dévény Anna szerinti gyógytorna, vittük Őt, természetesen a tb nem támogatta,
ha nem mentünk eleget, megkaptam, nem fog tudni járni, deformálttá fog válni
minden végtagja. És tettük a dolgunkat, sokszor még a benzint is alig tudtuk a
régi rozoga Wartburgba előteremteni, de menni kellett, és akkor ott tíz évvel
ezelőtt ezer ft-/félóráért tornáztatták az akkor hathetes Dórit. A járása csak
szakembernek mutat eltérést, laikus nem veszi észre, a finom mozgása hiányzik,
nem tud írni, de ránézésre ez sem tűnik fel. Ekkor, itt néztem csak magam
mögé, és döbbentem rá, hogy mi mindent tettünk érte, ha ez nem így lett volna
akkor most talán valahol egy intézetben, egy rácsos ágyban is élhetné az
életét, amennyiben ezt egy életnek lehetne nevezni. Mindig hittem benne,
bármennyire is megnyomorított a jelen, csak előre tudtam nézni, most jöttem rá,
hogy másutt, máshol, máshogy is történhetett volna. Most érzem, hogy így lehet
embert csinálni, abból akit szinte halálra ítéltek, és így lehet küzdeni, ha
van rá elég erőd, hogy megváltoztassd a már szinte megváltoztathatatlant is!
Sajnos több őssejtbeültetésre nem lesz lehetőségünk, hisz ha beindul a
fejlesztés akkor heti 2-3 alkalommal visszük Dórát Bp-re, napi 3 órás
foglalkoztatásra. Ez annyira megterhelő anyagilag, hogy mellette már hiába
lenne célszerű, nem lehet vállalni egy következő beavatkozást. A félév
leteltével, egészen más területen mint vártuk, de nagyot fordult a gyerek
élete. A viselkedése nagymértékben finomodott, a kapcsolatai megközelítik az
optimálisan elvárható szintet, partner lett, és kinyílt a világ egy része újra
számára, mindig meghódít egy bizonyos területet, és ha a mozaik darabkák tovább
összerakhatóak lehetnének, akkor talán eljutnánk oda, hogy egy egységes egészet
alkothatnának. Sokat változott, főleg most a végén, nem részletezem, mert
nagyon hosszadalmas lehetne, de számomra, és az életünk élhetősége
szempontjából igen nagyot fordult jó irányba. Rendkívül sokat várunk a további
fejlesztéstől, és biztos vagyok benne, hogy a reményeink itt és most határozott
írány felé visznek, ebben nincs most kétség, itt eredmények bizonyítják, hogy a
Dórihoz hasonló eseteknél igen nagy mértékű fejlettségi szintet tudnak elérni.
Sajnos, azt ,hogy sikerül majd ennek az árát hosszú távon biztosítani, ma még
nem látom át. Valaki megkérdezte, mint fogok rá pénzt előteremteni, csak azt
mondhatom, ha csúszva – mászva kell könyörögnöm egyes ajtók előtt némi
támogatásért, akkor azt teszem! A gyerekem, az élete, az életünk, a jövőnk a tét!
Nincs más lehetőség, amíg élek Őt segítenem kell, hogy majd ha eljön az idő és
magára kell hagynom, ne vesszen el, és szerves része lehessen a családunknak.
Ehhez kérek Tőletek segítséget, kupakok formájában, hogy minnél több gyűljön
össze, hisz 2 tonna képezi most azt az összeget, mely 1 hónapi kezelését
biztosítja. Ha beszorozzuk 1-1,5 évnyi mennyiséggel akkor rá kell hogy jöjjünk,
hogy 24 tonnánál is többre van szükség. A minap egy jogi dolgoktól hangos
tanfolyamon avattam bizalmamba a jogot tanító szakembert az előadás végén, mely
a számomra soha nem szűnő problémát jelenti, azt aminek már itt is többször
adtam hangot, hogy lehet büntetlenül megúszni a velünk történtekért felelősnek
ez Magyarországon. Miután beavattam a részletekbe, azt a tanácsot kaptam hogy
érdemes lenne ezt a dolgot a strasbourgi emberjogi bíróságra kivinni, ott
kaphatnék jogorvoslatot a hazánkban eltussolt esetemre. Ehhez lenne szükségem a
legmegfelelőbb ügyvédre! No most röviden ennyi, április 8.-án visszük Dórit
újra vizsgálatra, remélem utána újjult erővel indulhatunk tovább az útunkon!
Puszilunk Mindenkit! Sziasztok!
Nagy remények küszöbén áll a kicsi lány!
2009 február 15. | Szerző: Gombainé Marika
Sziasztok!
Megint eltelt 2 hét, mióta találkoztunk képzeletünk virtuális mezején!
Most minden nehézségünk, anyagi vesződségünk ellenére végre jól vagyunk!
Kikandikál a napocska és még gyenge fényét felénk is sugározza! Dórikánk jól
van, Tanítónéni szerint fejlődik, bár nem abban az ütemben, ahogy várható lett
volna, és nem igazán azon a területen látok változást ahol reméltem, de azért
kisebb mértékű haladást mindenképp tapasztalok. Annyi minden történt, és
történni fog velünk a közeljövőben hogy azt se tudom hol kezdjem. Tehát: sajnos
nem érzem magam jól a munkahelyemen, ott azon a területen amiért idáig mindent
félreraktam, ha a helyzet úgy kívánta, sokszor betegen, beteg gyerekemet
hátrahagyva választottam a munkát, ott, a betegágy mellett a kórházban. Nem
vártam érte elismerést, nem is ezért tettem és nem is azért hogy a főnökeimnek
bizonyítsak bármit is, de azt, hogy az ember nem számít emberszámba egy
kórházba, ott ahol az életét, az egészségét hátrahagyta az már kicsit sok
nekem. Felneveltem 8 gyereket, Dórikám úgye sérült, úgy, hogy az egyik kezem is
sok ahhoz, hogy megmutassam mennyit hiányoztam. Ennek ellenére, elmozdítottak a
helyemről, helyettesíteni tettek egy nagyon embertpróbáló munkahelyre. Kértem ,
észérvekkel alátámasztva, hogy ne csak rám kerüljön a sor, természetesen
szivesen megyek 2-3 alkalommal, de ne kívánják, hogy önként húzzam magam a
bitóra, hisz itthon Dórinak nagyon kellek még, és úgy érzem nem bírom, teljesen
lestrapál, kikészít ez a terület. Mindent megértek, rossz a helyzet, és menni
kell, csak osszuk el a terheket ennyit kértem! Nem számított semmi, 3 hónapon
keresztül kértem, már úgy érzem nem bírom tovább, de leginkább az
embertelenség, és az kínoz, hogy a betegágy melletti munkát ilyen empátia
készség mellett kell végezni,és persze emellett nem vagyok egészséges.
Mivel úgy érzem nem vesznek emberszámba, így minden porcikám tiltakozik ellene,
hogy ebbe a közegbe maradjak. Folyamatosan állást keresek, holnap is épp egy
interjúra megyek, és folyton -folyvást kérem a Jó Istent menekítsen meg onnan
ahol a dolgozó is embernek kéne, hogy lehessen. Bízok, és egyben aggódom is,
mert: Már utaltam rá, életünk nagy kihívást hozó változás előtt áll!
Lassan 3 éve, hogy bizonyos vagyok felőle, szeretnék segítségére lenni, más
olyan gyermekeknek is akiknek az életét szerencsésebb fordulat felé
írányíthatom! Igy közel 3 éve már jelentkeztem nevelőszülőnek a Gyermekvédelmi
Intézetbe, és a nyáron több megmérettetés után szerencsésen elvégeztem a
tanfolyamot. Nagyon nehezen indultak, és folytatódtak az ügyintézés körüli
dolgok, nem részemről, hanem más akadályok által, DE most már a jövő héten 4
napi jogi tanfolyamot követően, végre kihelyezhetővé válik 2 kisgyermek a
családunkba! Nagyon várjuk, és készülünk a fogadásukra! Amikor én felemeltem a
telefont és először érdeklődtem, már akkor biztos voltam benne, hogy helyesen
teszem, minden igyekezetemmel azon leszek , hogy ennek a nem kis kihívásnak
eleget tegyek, legjobb belátásom szerint. Ami motívál: Első sorban, a kicsi
gyermekek életminőségén, lelki állapotukon való segítség, majd nem utolsó
sorban Dórikámnak kisjátszótársak és ezzel új területen való tanulási lehetőség
biztosítása. Nem értek máshoz, idáig a munkám volt az első szinte mindig, és a gyerekeim,
szegények alkalmazkodtak minden körülmények közt ehhez, most, hogy úgy érzem
már nem számítok embernek, ott ahol az életem aktív szakaszát leéltem, maradok
a másik lehetőségnél, a gyereknevelésnél. A sors fintora, hogy közben találtam
rá a munka területén egy új lehetőségre. Most nagy a dilemma, és keresem a
középútat. Felgyorsult eseményektől nem mentes életünkben Dórika számára is új
lehetőség kínálkozik! Nagyon bizakodó vagyok, majd erről legközelebb bővebben
mesélek, most viszem Őt szerdán egy szakemberhez, aki magyarországon egyedüli
fejlődési módszert kínál! Nem kis pénzért! Újra ringbeszállok a lehetőségért,
nem lehet, hogy ne próbáljuk meg, bár nem tudom, hogy ebben a nehéz helyeztben
hol fogok sponzort találni. Pedig kell, nagyon, most legalább annyira mint az
első kína előtt! Tele vagyok reményekkel, és bizakodom, higgyétek el ez nagyon
kell, ez mozgatja a lelkem, amely szinte szárnyal az új lehetőségtől! Nagyon
várom! Azt állítja a szakember olyan szintű változást fogunk tapasztalni, amiről
álmodni sem tudunk! Az éjszakai álmaimat most a lehetőség elérése teszi
kissé gondterhelté, de bizom benne, és nagyon remélem, ha már a jó isten elénk
sodorta e lehetőséget, akkor valahogy oda is segít az eléréséhez. Hogy miért
mindig a pénz dominál? Hiába mondja bárki, hogy a pénz nem boldogít, én
valahogy mindig akkor vagyok boldog mikor elérem, hogy Dóri számára elérhetővé
válik a kívánt gyógymód, és ide még csak az anyagiakon keresztül vezetett az
út. Nem sokára beszámolok róla mit végeztünk, szerdán vizsgálják Őt, és remélem
el is vállalják, majd várni kell az időpontra, hogy sorra kerülhessen, na meg
az árának az előteremtésére! Puszilunk Mindenkit, nagyon-nagyon optimistán!
Kívánjatok Nekünk sok szerencsét az előttünk álló rögös, de mégis derűs útra!
Sziasztok
Az eltelt 3 hónap margójára!
2009 január 30. | Szerző: Gombainé Marika
Sziasztok!
Már készülök egy ideje, hogy alávetem magam az írás, lelket próbáló
mélységeinek feltárására, hát mit ne mondjak elég későn jutottam hozzá! Sok
minden történt karácsony óta, és nem tudok teljesen elvonatkoztatni a
családtól, pedig nem szeretném a mindennapjainkat belevegyíteni a Dóriról szóló
történetbe, nem ezért kerestek meg bennünket itt ezen az oldalon, és nem is
erről kell hogy szóljon. Most mégis megteszem, kivételesen elég mélyen.
Karácsony másnapján sajnos a calici vírus vendégszerepelt nálunk, eléggé
elmerülve a család nagyságában, sőt azt mondhatom, hogy még a házunk falain
kívül is érintette a felmenő családtagokat, melyben természetesen szerepet
kellett vállani nekem. Ez jó alkalom volt arra, hogy én is megfertőződjek, meg
kell állapítanom: jobb szeretek a betegágy megszokott oldalán állni. Na de túl
voltunk rajta, és Dórit meg sem érintette ez a dolog, de tényleg, semmi, még
csak közelébe sem került hála Istennek a betegségnek. Egészséges immunrendszere
bizonyára továbbra is jól működik. Alig voltunk túl mindenen, mikor Dzsinikém
jött sorra, január első napjaiban. Épp dolgoztam mikor jelezte, hogy a
petefészek cysta miatti fájdalma igen aktívvá vált, borzasztó fájdalmak mellett
behozták a kórházba, ahol szabadhasüri folyadékot diagnóztizáltak és bennt is
tartották. Alig tértünk magunkhoz hazaérkezése utáni órákban mikor
már leírva nem jelent sokat, de amit átélt az ember, az egész tortúra alatt,
azt nem kívánom senkinek. Ha kissé hisztisnek tűntem volna az egész procedúra
alatt, akkor kérem figyelembe venni, hogy egy gyermekemnek már megpecsételődött
a sorsa, a hasonló intézetben, ha akarnék se tudnék úgy állni már dolgokhoz,
hogy ne legyek ugrásra kész. Mert bizony akkor azon az éjszakán, ha nem
rendeződik Dzsini sorsa, nem riadtam volna vissza szinte semmitől, hogy
megóvjam a gyermekem egészséghez való jogát. Dórikánk jól van, sajnos nem olyan
mértékű a változás életében mint szeretnénk, és kereshetem az okát, de azt hogy
fél év helyett, másfél év telt el a két kezelés köz, az biztosan nem vált
előnyére. Biztos vagyok benne, hogy még nem zárult le a reményteli szakasz, még
van 3 hónapnyi remény, és már nagyon, de nagyon bánom, hogy nem hallgattam arra
a belső hangra, mely a kölni magánklinika felé kormányozott, minden
ellenérzetem ellenére Kínát választottam. Már bánom, hisz szentül meg vagyok
győződve róla, hogy ha a saját őssejtjeit kapja, nagyobb eredményt lehetett
volna elérni. A beavatkozás kimenetele, a körülmények, a ráfordított idő is szerencsésebben
alakultak volna. Azt hiszem, hogy azok a dolgok, amelyek negatívumként
jelentkeztek Kínában, annyira befolyásolta a hitemet, hogy ezért is élem meg
türelmetlenebbül, nehezebben a várakozás, beépülés idejét. Dóri közben
kiegyensúlyozott itthon, többnyire, nem mondhatom, hogy nincsenek kivételek, de
ha arra gondolok, hogy nekünk felnőtteknek sem egyforma a napunk, akkor miért
lenne ez másként egy egyébként sem fájdalmat, rosszhangulatot megfogalmazni nem
tudó gyereknél. A kupakjaink szépen gyűlnek, és már lassan ráhangolodok, hogy
újra felvegyem a harcot azzal amiért idáigis küzdenünk kellett az egészség
parányi részeinek megszerzéséért. Nagyon szeretném, ha lehetőséget kaphatnánk
egy európai centrumban lévő gyógyulást kipróbálni, és a saját őssejteket
beépülésre bírni. Még most erőt gyűjtök, hisz teljesen kimerít, hosszú távon,
arról nem is beszélve, hogy a körülmények nem kedveznek nekünk a lehetőség
megteremtéséhez. Vannak még függőben lévő dolgaink Dórika javára, vannak
ígéreteink melyekre ha számíthatunk akkor nem a nulláról indulunk idén. Nagyon
sokat töprengtem, és vívódtam azon, hogy mennyit nyerünk, és mennyi áldozatot
kell érte hozni, de nagyon szeretném, ha még kaphatna lehetőséget, ami biztos,
hogy nem Kínában fogom ezt már igénybe venni. Van egyéb lehetőség is, mely
kecsegtető lehetne, de olyan áron, hogy verseng szinte Kínával, bár azt mondják
nagyon eredményes. Heti 100 ezer ft-ot igényelne, hosszútávon. Lehetőség bővülő
körében elveszünk, az anyagi elérhetőség hiányában. Azt, hogy ezt, amit ránk
mért a sors, és most nem mi magunkra gondolok, hanem összeségében minden sérült
gyereket nevelő szülőre, mindinkább megbizonyosodok róla, hogy nem csak én
érzem elviselhetetlennek, és kibírhatatlannak, azt a súlyt, amit cipelek. Sajnos vannak köztünk olyanok is akik, nem
mosolyogva, de belül zokogva élik a napjaikat, hanem másba menekülnek, és ettől
még szánalmasabbá, szerencsétlenebbé téve önmagukat. Nem vagyunk egyformák, de
még mindig inkább viselem a sorsom magamba zárva, beleroskadva, a külvilág
által kevésbé láthatóan, mint az italba menekülve, hisz azzal tönkreteszi az a
szerencsétlen anya a többi gyermeke sorsát is. És lassan a megvetett szánalommá
válik így a megítélése, a megbecsülés helyett. Jaj és még valamit!
Képzeljétek elkezdtünk a férjemmel egy sérült gyermekeket nevelő szülőknek
indított tréninget, melyen nagyon jól érezzük magunkat, és reményeim szerint ez
mind a kettőnk kapcsolatának, mind pedig a dolgok feldolgozásában nagy
előnyünké válik. Ez ajánlanám minden érintett szülőnek, hisz nagyon nehéz ilyen
helyzetet kezelni, a súrlódásokat tompítani, és legelső sorban egymással
elfogadtatni, ezzel oda-vissza tisztába lenni, ezáltal a bajban korrekt
partnerként kezelni az adott szitúációt. Mostmár búcsúzunk, Dórika és anyukája!
Kegyelemmel teljes Boldog Karácsonyt!
2008 december 24. | Szerző: Gombainé Marika
Sziasztok!
Nagyon rövid leszek, Nagyon Boldog Ünnepeket kívánunk Nektek, legalább annyira boldog és békés ünnepet melyet nekünk, és az édes picimnek adott a jó Isten ismételten!
Dóri boldog, úszik az ünnep örömében, azt se tudja mihez nyúljon, el sem tudjátok képzelni, mi mindennel elhalmozza Őt mindenki.
A postán kapott ajándékok, melyeket kedves támogatók küldenek, és a család, mely ilyenkor érezhető hogy mekkora is, csak hordja, hordja be az ajándékait a szobájába, és bizony napokba fog telni, míg mindet felfedezi.
7 tesó közül 5 már kereső emberke, és bizony egyátalán nem szűk markúak a ha karácsonyról van szó. Temérdek játék, baba, logika készségfejlesztőt vett birtokba a kicsi lány.
Nagyon édes, szinte minden viselkedési probléma nincs vele mostanában itthon. Annyira érezhető hogy finomodik a viszonya a körülötte élőkkel, most inkább a társas viszonyaiban látok nagyobb fokú változást.
Puszilunk Mindenkit, köszönjük, hogy gondoltok ránk, hisz ennek számtalan jelét adtátok, remélem megkaptátok a köszönő leveleinket, ha valahová nem ért oda, akkor elnézést, nem szándékos a felejtés, sok csomagszállítón sajnos annyira haloványan látszik az írás, hogy minden akaratom ellenére sem tudok vele mit kezdeni. Ettől függetlenül szívünk minden melegével sugározzuk hálánk mérhetetlen mennyiségét felétek! Sziasztok.
Ez még nem a mi időnk!
2008 december 11. | Szerző: Gombainé Marika
Sziasztok!
Most így majdnem éjszaka tájékán, mikor magamra maradok a gondolataimmal, előfordul, hogy nem jön álom a szememre. Kinn szélvihar tombol, csapkodja az amúgy is omladozó vakolathoz a létrán mászó mű mikulást. A fények már kialudtak, pedig elárasztották az ablakokat, gyertyák égtek rendületlen hirdetve, hogy advent tájékán vagyunk! Ez az egy szép még megmaradt a házunkban, a vakolat, a tető, a kemény viszont katasztrófális. És bizony itt is csodának kellene történie, hogy újjá születhessen. Dórival egyidőben a család adósságállománya is egyre súlyosbodó állapotban jött erre a világra. Na de ki gondol erre, ha a gyerekéről van szó, már pedig semmi sem lenne drága azért, hogy jobb állapotba láthassuk. Ez bizony pénzbe került amióta csak a világra jött Ő. Ma már nem maradt rá lehetőségünk, hogy gond nélkül élvezzük a kétkezi munkánk gyümölcsét, de ezzel szerintem nagyon sokan így vannak, sérült gyerek nélkül is. Dórikánk jól van, még nem produkál nagy dolgokat, látok rajta némi változást, remélhetőleg még sok mindent tartogat a jövő számunkra. Igazából mostmár lassan el kell hogy induljon erőteljesebben az ösvényen, melyet már tavaly kitaposott, és annyira, de annyira várom már, hogy pozitív dolgokról tudjak beszámolni. Pedig önző módon, talán nem is mások miatt, hanem leginkább az én lelkem örömére, és persze Dóri érdemére. Már nagyon várja a karácsonyt, sorolja, hogy mi mindent szeretne, lesz is neki bőven, aztán, majd a fekete leves utána következik. Nem bírom megállni, annyira szeretném kárpótolni azért amit el kell szenvednie, így aztán csak a pénztárcám szab határt a csillagos égnek. Nagyon nagy örömet szerzett neki a télapó várás, azonnal neki esett a csomagoknak, és az amúgy is telt alakjának adott még egy kicsit! Annyira édes tud mostanába lenni, itthon nagyon kiegyensúlyozott, rendszeresen minden nap egy kicsit gyakorol, és tüneményesen eljátszik a délután további részén, nem igen van vele mostanában gond. Dzsinikém készül az országos szavalóversenyre, és bizony nehéz verset választott magának, Vass Albert: A bujdosó imája című versel indul, gyakorol, és Dóri szájtátva figyeli, majd elhangzik szájából egy-egy idézet, annyira édessen mondja “vedd ki uram kezéből a keserű pohárt” , aztán meg ” üljön jóindulat a kormányszékeken” stb. Oda áll, ahogy Dzsinától látja, és mondja, nagyon könnyen elsajátít hallomás alapján dolgokat. Remélem ez majd az olvasás területén is kifejlődik. Most más terápiát kapott mint tavaly, és nem tudom, hogy ez az oka-e annak, hogy másképp is indul nála a fejlődés. Mint írtam már felnőtt csontvelői őssejteket kapott gerincbe, annyira jó eredményeket mutat másoknál a kombinált kezelés, már türelmetlenül várom a hatást. Azt hallottam, hogy 2-3 hónapnak is el kell telnie, hogy eredmény szülessen. Nem bánom én , csak legyen! Akkor meg majd azért fogok aggódalmaskodni, hogy hogyan tovább, hisz a fél év amikorra vissza várnak, gyorsan eltelik. Most még annyira fáradt vagyok, és negatív a kínai élettől, hogy egyenlőre nem bírok nekiállni, a következő gyógykezelést biztosító rögös út megkezdésének. Lassan befejezem, és megyek a kicsim mellé, mert ma itt alszik velem, és én boldogan hallgatom a szuszmákolását. Kicsit meg van fázva. Néha alig bírom megállni, vagy nem is tudom, hogy ne simogassam meg arcocskáját, buksikáját. Hát hiába, Ő küzdött már az első pillanattól, hogy itt lehessen, és ezt nem lehet elfelejteni, az út amelyen jár, nagyon hepehúpás és én annyira kevés vagyok hozzá, hogy elhengereljem előtte.Pedig higyjétek el, akár csúszva – mászva, tíz körömmel is megtenném, ha ezen múlana. Puszika Nektek, karácsony előtt még találkozunk! Sziasztok!
Alig merem leírni!
2008 november 14. | Szerző: Gombainé Marika
Sziasztok!
Még lehet, hogy korai, és a világért sem szeretném elkiabálni, de
anyai szívem azt súgja itt a fordulópont!!! Valamit látok, lehet hogy
csak lelki szemeimmel, valamit érzek, talán csak az anyák
megérzéseivel, de komolyan úgy gondolom, túl a lejtőn, épp csak
milliméterekkel, de indulunk felfelé. Dórin icipici mértékben, de
látom az emelkedést, talán senki más, és talán velem is csak a képzelet
játszik, de akkor is biztos vagyok benne, hogy megindult valami. Nagyon
nehéz volt a beültetés kezdetétől eltelt egy hónap. Mikor megkapta a
gyerek az első adagot, még nem is tudatosult bennem, hogy a viselkedése
attól változott rossz irányba, mert már dolgozik az első adag őssejt.
Még tavaly hívták fel a figyelmem, hogy lesz egy időszak, amíg nehezebb
lesz a kislánnyal, majd mikor visszaérünk a kiindulási pontra, utána
várható a tényleges javulás. Nem jutott most ez mindjárt az eszembe, és
nagyon elvoltam keseredve, nagyon megszenvedtünk Vele, de most hogy 1-2
napja látom a nyugodtabb gyereket, és fantasztikus kérdéseitől
megborzongok, és nem merem elhinni, hogy ezt Ő kérdezi, ma már érzem,
hogy nyílik a csoda kapuja, és jön, Istenem újra jön a tündöklő
napfény, mely hozza a világosságot szívemben, lelkemben, és az Ő kicsi
fejében. Bizonyára az iskolában is voltak problémák, néha mondott
ezt-azt itthon, jaj rettegtem mikor üzen valamit a Tanítónéni, de nem
tette, és amit az ember nem tud az nem fáj. Abból gondolom, hogy Dóri
viselkedése hagyott kivetni valót, mert itthon mi is nagyon
megszenvedtünk vele. Amikor az ember szembesül azzal, hogy így alig
lehet élni, akkor minden lehető változásnak borzasztóan kezd örülni.
Azt hogy az őssejt, először bont, aztán építkezik valahogy
elfelejtettem. Annyira aranyos tud lenni, ezt az utolsó 2 napban
sikerült erőteljesen megtapasztalnom, és tegnap, tegnap mikor az Auchan
felé utazva kérdezgetett, megállapított, rácsodálkozott, és ráadásul
probléma nélkül lehetett vele vásárolni, már rádöbbentem: nyílik a
kapu! És szivárog a fény! Kérlek Istenem tárd ki ezt kaput, ne sajnáld
Tőlünk a tündöklő fényedet, kérlek aranyozzd be anyai szívemet,
melengesd vele a lelkemet. Annyit szenvedtem már miatta, add meg a
maximumot a kicsimnek! Nagyon nehezen tűrtem a kínai viszonyokat, de ha
a feltételek adottak lesznek, azonnal – azonnal újra kész leszek
megszenvedni, az utolsó leheletemig kész vagyok küzdeni érte. És most
eszembe jut, egy-egy itthon szaktekintélynek számító tudósok szavai,
amikor lehúzzák és tönkreteszik nyilatkozataikkal az ember
törekvéseit, hogy a gyermekét Kínába gyógyítassa. Nem érdekel a sok
pénzhajhász hozzászólása, engem az eredmények motíválnak, lehet, hogy
nincs mögötte elég tudományos massza, de amikor ott kinnt Kínában
naponta 10-12 gyereken hajtanak végre ilyen beavatkozást, és a
Fegyveres Erők Kórházában ami állami tulajdonú, ezt szükségesnek
tartják, ettől a beavatkozástól érnek el eredményeket, külön erre
területre szakosodott sok-sok kórteremmel, és fáradtságot nem kímélve
gyógyítanak, akkor itthon ahol csak a kezüket tudják széttárni,
elhallgatva a bajt, vagy kíméletlenül odavágva, miközben a zsebek
tátonganak, azért, hogy a remény borravalóvá abortálodjon, addig nekem
itthon ne prédikáljon senki. A két szememmel tapasztaltam meg, azt
hogy igaz gyérebb körülmények közt, de katonaorvosok hada küzdött a
saját fajtájuk gyógyulásáért, mi az elején még egyszem külföldiek
“csak” osztozhattunk ebben a csodában. Kína hatalmas lakossággal bíró
ország, ha ez a dolog nem lenne reményteljes, nyilván nem ölnének bele
annyi pénzt, és nem lennének majd minden város kórházában erre
szakosodott osztályok. Ez a magyar nagyagynak, sok, azt hogy gyógyítani
lehet vele szinte mindent, ez itt valahogy nem érdek. Feláldozzuk a
pusztulás oltárán az itthon reménytelennek látszó eseteket. És közben
persze egyszerre gyarapszunk, és pusztulunk. Csak az nem mindegy ki hol
áll. Mikor Dórikám megszületett, a kedves dr-bácsink, aki megfáradt a
számítógépes játékban az éjszaka 6 órája alatt, bizony félre nem
érthető módon adta tudomásomra, hogy valamit még nem teljesítettem. Úgy
érezte, amíg ő játszott, és a gyerekem agysejtje pusztult, majd végre
kéken világrajött, ezért bizony jár valami! Meg is kapta, lemosták róla
a szennyet, hisz eltelt 5 év és nekünk kuss! Mennyivel könnyebb
lehetne, ha nem összekuncsorognom kellene a tönkretett életet
felváltható remény árát. Akkor sem kívánnám a kutyának sem, azt amin
már keresztül mentünk, ha most a kártérítés árából utazhatnánk. De
ilyen az én hazám, nem hiába csak a lélek tartja össze, amíg érdekek
uralják, itt nem is lesz remény semmire. Na de nagyon elkanyarodtam az
örömteli kezdettől, és talán hosszúra is sikeredtem, úgyhogy sziasztok,
megyek élni tovább, mert küldetésem van itt a földön és kötelességem
teljesíteni. Azért is gyógyulunk és kész! Puszika
Ami most nagyon megrázott! Folytatás!!!!
2011 november 8. | Szerző: Gombainé Marika
Egy ideje nem használom az iwiw-et, nem igen hallottam róluk.
. Tudtam, hogy Laura tesója Dorcika csontvelő donor volt, katicáknak Egy
ideje nem tudtam semmit Róluk, nemigen használtam az iwiw-et mostanában, ott nevezte
a sejteket amelyeket adott a kishúgának, és tudtam, hogy az óvodából ahová
járt, elvitték Őket egy idősotthonba, ahol minden kisgyerek kívánhatott
valamit,a gyerekek édességet, ajándékot szerettek volna, Dorcika azt kérte,
hogy Laura gyógyuljon meg, neki nem volt más kívánsága. Mindenki sírt a
teremben. Laura, édesanyjával hosszas kupakgyűjtés, majd mindenféle
árverés, és egyéb gyűjtés után Kijevbe utazott, ahol a kislány
őssejtbeültetésen esett át. Jól reagált, megindult az újabb gyűjtés a következőre.
Jött a harc a leukémiával, amikor nem kevés ideig kórházban voltak mindketten,
de úgy tűnt jó úton halad a kezelés, Laura gyógyul. Itt vesztettem el a
fonalat!
A minap éjszaka megnyitottam az iwiw oldalát, és vissza néztem az üzenőfalon
lévő dolgokat. Megdöbbentem, lemerevedtem, és rádöbbentem mennyire szerencsés
vagyok hogy én Dóri édesanyja vagyok!
A hír tömör volt, Rita írt: nov. 7.-én egy beteg gyermekeket segítő
alapítványnál áll munkába, mivel Laura okt. 13.-án az angyalkákhoz költözött.
Nem tudom mi történt, de nagyon szomorúvá tett. Annyi, de annyi kitartás volt
az édesanyában, újra és újra felvette a harcot, küzdött fáradhatatlanul, én is
őszintén csodáltam, még így is, hogy én is belerokkantam szinte a saját
harcunkba. És ekkor jött a megvilágosodás: Miért voltam életem során
annyiszor elégedetlen, miért nem tudtam hosszú ideig elfogadni amit a sors
nekem szánt, és mennyire ,de mennyire nem szeretnék Rita bőrében lenni!
Belehalnék ha Dórival történne valami, nekem nem sérült, nem fogyatékos, nekem
Ő ma már a kerek egész! Ilyen és kész, a miénk, bármilyen is. Sajnos a
fokozatokat az ember nem tudja megélni, míg nincs benne, pedig sokkal
könnyebben fogadnánk el egymás hiányosságait, ha tapasztalatok birtokában
lennénk. Ma már egy ideje, kb 2 éve nem rágodok rajta milyen is lenne, ha
egészséges lehetne, átéltünk sok mindent, majd bele haltam, sokszor éreztem,
hogy most vesztettem el az egészből valamit, egyszerűen meghalt bennem a lelkem
egy-egy bizonyos része. Most már tudom, ennek ha így kellett történnie, akkor
ezt így kell elfogadni, na de ezt sem lehet parancsszóra. Felnőttem már hozzá,
és amióta sikerült azóta újra kerek a világ. De a poklot melyet depressziónak
hívnak nem kívánom senkinek, amit viszont igen az a a tapasztalat mellyel
rendelkeznie kellene mindenkinek,úgy kódolva születéskor, ahhoz hogy megértse
mennyi mindenre tanít meg egy gyermek, aki külön világgal rendelkezik, nem
szánni való, hanem szeretni, bölcsességet, szeretetet, különleges világot
teremt abban aki vele él, aki fogékony a világára. Hiszem hogy többek vagyunk
általa, olyan dolgokat tár fel az emberben, amelyről nem is hiszi, hogy jelen
van az elméjében. Muszáj volt Veletek megosztanom ezt az esetet, és kérlek
Benneteket, soha ne menjetek el a hasonló sorstársak mellett, egy-egy szó, egy
-egy kupak, egy mosoly, életeket menthet, a szeretet mozgatja meg a lelket,
akkor a saját életed is szebbé teszed. És végezetül még mindig nem tudom
elégszer leírni, mennyire sokat köszönhetek sokatoknak, soha – soha nem
felejtek! Puszi Mindenkinek! Tüneményes Dórám és jó magam.
Oldal ajánlása emailben
X